13 fejezet-Misztikus lények világa

Az éjszaka, a hold birodalma. Ilyenkor ő a nagy úr, a csillagok pedig az alatvalói. Arra kényszeríti őket, amire csak akarja, bárki aki ellenszegül neki megbünhődik. Átváltozik mondákban szereplő lénnyé, elveszíti mindenét, felszívódik. Senki nem kívánt ilyen életet, akiről pedig kiderült, azt kitaszították, megölték. Morbid világ volt ez, engem mégis vonzott. Teli holdkor éreztem teljesnek magamat. Mindig kiültem a szirte ,onnan figyeltem a fekete eget, a rajta világító csillagokkal, és a hold nagyúrral együtt. Csak órálig figyeltem őket, és próbáltam megfejteni élet formájukat. Az úr mindig letaszította trónjáról a fenséges napot, elfoglalta királyságát. Hajnalban mindig fordult a kockázat. Ez így megy már az idők kezdete óta, a két nagy ellenség közt. Olyanok,mint a háborúzó birodalmak. Minden naplementekor,és pirkadatkor az ég boltozata háborús övezet, veszélyes zóna. Nem értettem, hiszen élhettek volna békésségben is. Meg oszthatták volna a kéklő eget, a birodalmak egyesülhettek volna. Micsoda hatalmúk lenne! A Nap és a Hold a világ két ura, az ég királyságának vezetői együtt, szövetségesként győzhettek volna le mindenkit. De nem! Ehelyett mindenkit megkínoztak, földbe tiportak, megáláztak, még azokat a fenséges lényeket is, akiket Í risz mutatott. Választani kellett, hogy kihez leszel hű, és kinek leszzel csak az átutazója. Én azt hiszem az éjszakához maradtam hű.

Kibontottam fonatomat, levettem ruháimat, és bele mentem a patakba. A víz jég hideg volt, bőröm fázott, én vacogtam, de nem zavart. A hold,az én drága holdam,kinek hűséget fogadtam,megvilágította puha arcomat. Hajamat óvatosan megfürdettem a jéghideg vízben. Figyeltem a patakot, ahogyan aprócska hullámokkal zacarja a teljesen nyugodt estét. Megláttam valamitba víz túl oldalán. Egy lányt. Haja térdig érő volr, de többet nem láttam belőle, merre amilyen gyorsan jött, olyan hirtelen tűnt el. 

-A kiszámíthatatlan éjszaka, misztikus lényekkel. 

Kijöttem a patakból felvettem a nadrágomat, és felsőmet, de a szoknyám, és a vállvédőm eltűnt. Őszintén nem nagyon zavart, hiszen otthon van még,de érdekekt, hogy ki vihette el. A szírt mellett volt egy erdő, amit a vikingek ősz idős óta, csak a fájdalom fenyvese ként emlegetnek. Féltem bemenni, ki tudja, hogy a hold, mit tartógat számomra. 

Sötét volt ott bent, az orrom hegyéig sem láttam. De akkor megpillantottam valamit a hold fényében, a fekete ködöt. Egy ideig csak figyeltem apró mozgásait.  Ha a szél megjelent ide-oda dülöngélt, de nem ment el. Mint aki vár a zsíros kenyerére. Vissza akartam fordulni, féltem, de nem. Ez az én világon, hozzá kell szoknom a rosszabbik oldalához is. Lehet, hogy mutatni akar valamit, lehet, hogy csak én segíthetek, de ha nem megyek utána, soha nem tudhatóm meg, mit kellett volna tennem, a bűntudat marcangolna. Mély lélegzetet vettem. Minden kifújással távozott belőlem a félelem, bánat, és minden más negatív dolog, de belégzéskor, elöntött a jókedv, a vidámság és a kíváncsiság. Mennem kell,, csak ez a gondolat kavargott bennem. Nem húztam tovább az időt,megfordult am, rápillantottam a fekete ködre, és már követtem is. 

A fenyves belseje nem is volt olyan ilyesztő, félelmetes. Kivűlről,szürke levelek borították a fákat,alig hatolt át fény a félig kopasz fákon. De az erdő belseje teljesen más volt. A fák levelei zölden virítottak,nem öreg ezer éves fák voltak,hanem friss egészségesek. A talajon állati maradványok helyett,zöldellő lehullott leveleket találtam. Megnyugodtam,hogy az ősi viking legendák nem igazak,de még mindig érdekelt,hogy a köd miért vezetett pont engem ide. Elérkeztünk egy barlang bejáratához. Lenéztem ide vezetőmre,aki kezdett elhalványodni,amíg teljesen el nem tűnt. Mély levegőt vettem,és biztattam magam.
-Gyerünk Asztrid,képes vagy rá.
Ilyen helyzetekben mindig felmerült bennem ugyan az a kérdés:
-Vajon a régi énem mit tenne most? Félne? Elfutna? Bátran,nem törődve a veszéllyel bemenne? Segítséget hívna?
Sajnos ezekre a kérdésekre soha nem kapom meg a választ. Mindig elszomorít ez a gondolat,olyan mintha eltűntem volna,és mindent újra kellene kezdenem. Soha nem mondtam el senkinek,de féltem. Féltem attól,hogy soha nem leszek régi önmagam. Ilyen álmok gyötörtek,ezért szerettem este kint lenni. Egyedül lehettem,rájöhettem ki lehetek,ki vagyok,ki voltam. De most nem érdekelt,hogy ki voltam,ki lehetek,hanem az,hogy ki vagyok.

Belépve szemem-szám tátva maradt. Igazából nem is tűnt barlangnak,hanem varázs erdőnek,mint a tündér mesékben. Mindenhol zöldellő fák voltak,és misztikus lények. Apró tündérkék szálltak a barlang boltozatánál,a földön furcsa lények mászkáltak,apró szárnyakkal,és a távolban egy unikornis volt.
-Akkor minden mesebeli lény létezik? Itt Hibbanton is?
Közelebb mentem,ott álltak egy fűzfa alatt,egy csomó faustával együtt. Nem hittem,hogy látok valaha ilyen lényeket. Valami történhetett,mert a barlang-erdő (én már csak így nevezem,mert nem tudom eldönteni,hogy mi is ez a hely pontosan) összes lénye oda sietett. Lassan közeledtem,ez néhány lénynek nem volt ínyére,rám vicsorogtak,vagy rám ugrottak. Megláttam egy sérült faustát,aki már szürke volt. Nem tudtam,hogy mit csináljak.